begombolkozva.

anya 1% esélyt adott arra, hogy elmehetek párizsba. 

a követelmények: jobb jegyek és, hogy tegyem le a cigit. nem teljesíthetetlenek, és próbálom is. úgy érzem, össze fog jönni a dolog. 

nem akarok megint kimaradni mindenből. 

(sosincs meg az a rohadt 24 óra evés nélkül. az a két kanál spenót számít? (utálom a spenótot, nem is értem, miért kellett ennem belőle))

nem tudom, igazából mi lenne a helyes. egész nap azon gondolkodom, hogyan is másszak ki ebből a hatalmas nagy gödörből. általában csak egy megoldás jut eszembe, azt pedig nem merném jelen állapotomban kivitelezni. 

újra a nemevésbe menekülök. csak egy idő után már belefáradok az örökös futkosásba önmagam elől. nem akarom, hogy az egész életem ezzel a végeláthatatlan keringéssel teljen. nem akarom önmagamra pocsékolni az időmet. azt akarom, hogy egy csapásra megoldódjanak a dolgok. persze tudom, hogy ez lehetetlen. 

mindent elrontottam.  

szar ember vagyok, nem kell állandóan mondogatni.

csak sajnos egész nap az megy a fejemben, hogy: ˝mindennek én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka, nem szabad ezt csinálnod magaddal, meg kell tenned, meg kell tenned, meg kell tenned, most, nincs visszaút, vége, vége, vége, vége˝

 életem legnagyszerűbb zenéje és klipje. a legművészibb kompozíció, amit valaha láttam.

bonbont és gabonapelyhet rágcsálok és közben világvége hangulatom van. 

egy kis időre úgy tűnik, hogy végre valahára rendbe jön minden, aztán valami iszonyatos gyorsasággal fordulnak még rosszabbra a dolgok. 

kiközösítve érzem magam saját magamból. 

vérszegény, vashiányos és vitaminhiányos vagyok, rossz a vérkeringésem, 2010 novembere óta evészavarom van, 7 évesen gerincferdülésem volt, de az elmúlt; ötödik vagy hatodik környékén (nem emlékszem pontosan) kitört a bal sípcsontomból egy darab, ami azóta se forrt vissza rendesen; rosszak az ízületeim, hányok az idegességtől, néha pánikrohamszerűségek törnek rám, több mint 107 dologtól félek, szívzörejjel és a nyakamra tekeredett köldökzsinórral születtem, mindig tele vagyok zúzódásokkal, nyolcadik óta változó tendenciával okozok magamnak testi és lelki sérüléseket, szedtem egy darabig antidepresszánst a szorongásaim ellen, kényszeresen számolom az ételek kalóriáját és azt, hogy hány percig fürdök, képtelen vagyok az őszinteségre, tönkre tettem a gyomrom a koplalással, mivel bármit eszem, rettenetesen görcsöl a hasam; lassan 9 hónapja nincs étvágyam, folyamatos bűntudat gyötör, undorodom a szexualitástól, kiveszett belőlem a túlélési ösztön és sehogy sem tudok túllépni apa halálán. 

boldog és kiegyensúlyozott vagyok. mosolygós, vidám és kedves vagyok az emberekkel.

a legkisebb túlzás nélkül állíthatom, hogy a második bekezdés maga a tömény irónia és szarkazmus.

viszlát. 

és amikor úgy érzi az ember, hogy végre elindult a javulás útján, hogy végre nem kell minden tulajdonságát és gondolatát eltitkolnia, akkor az a valaki taszít még messzebbre magától, akiért próbálsz változni. 

anya nem hiszi el, hogy szeretem. állandóan a saját haláláról beszél. hogy az is az én hibám lesz.

nem akarom, hogy tömeggyilkosnak érezzem magam.

az egész élet egy faszságnak tűnik a szempillaspirál alól.

minden annyira bonyolult és kusza, hogy az ujjaim képtelenek kibogozni.

képtelen vagyok rendbe hozni a helyzetet.

(és közben itt van a nyakamon a család; zserbót esznek a földszinten, én meg elmerülök az önsajnálatban az emeleten.)

beláthatatlan időn belül meg fogunk halni mind. 

(jöjjön már az a kurva busz, autó, vonat, altató, gamma sugárzás, kötél, pisztoly, folyó, heroin vagy bármi halálos dolog. kérlek.) 

hétfőn el kell neki mondanom.

hívtak fotózásra. (addig le kell fogynom. a 49 még mindig nagyon sok. túl nagy. túl méretes. túl szétfolyt és furcsa. izmokat akarok. cserébe odaadom a gyomromat.)

Kosztolányi Dezső 

 Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.

mégis hiányzik a tavalyi énem. legalábbis a 45 kilója nagyon hiányzik. 

újrakezdem.

minden nap balett és torna, zongorázni minél többet és a lehető legkevesebbet enni!

új célok. talán helyrejön az életem. legalább leköt egész nap az evés gondolata. nem kell máson gondolkozni. nem lesz semmi baj.